Ezzel a bejegyzéssel elérkezünk 2020-hoz. Amikor sokáig dilemmázol valamin, előbb utóbb kapsz hozzá útmutatót az élettől. Persze néha annyira el vagyunk foglalva a saját bajunkkal, hogy észre sem vesszük ezeket. A harmadik férfi – akire mentorként tekintek – megjelenése nem volt egy kutatandó, kérdőjelekkel és homállyal ölelt folyamat. Annyira egyértelmű volt, hogy nekünk dolgunk van egymással, hogy már a legelején tudtam. 

Emlékeztek az első mentora? Ő egy csomó új dolgot hozott az életembe, amiről azelőtt csak fantáziáltam. De nem igazán tudtam megélni jól a vágyaimat. Nem tudtam mi hiányzik, de abban biztos voltam, hogy ez nem rólam szól.

A második mentorommal sokkal közelebb kerültem a vágyaim megéléséhez, testileg átadtam magam neki. De érzelmileg ő nem mert velem kapcsolódni, azt hiszem akkor még én sem álltam erre készen.

Most viszont azt érzem, a testem és a lelkem is szárnyal. Bárkivel is voltam eddig együtt, valahogy hiányzott valami. Néha minden apróság zavart, vagy végig csak a fejemben voltam, irányítással próbáltam az aktust kimaxolni, hogy részben fedje a vágyaimat. Csúnyán hangzik, de a saját élvezetedért te is megteszed, nem? 

Aztán egyszer jön valaki, akivel pontosan úgy vagytok, mint két puzzle darab. Eltéveszthetetlenül passzol. Nem kell “félúton megállapodni”, vagy egyszer rólad, egyszer rólamot játszani.

Tudom, hogy ehéz rájönni, hogy mi is a vágyunk, mi a fenét akarunk. Hát azt, hogy legyen jó és csókolom. Annyi elvárás és közhely van a szexualitásunkkal kapcsolatban (is) , hogy önmagunkkal sem merünk, vagy tudunk őszinték lenni. Nem hogy egy “idegen emberrel”. Ennél sokkal könnyebb egy kirakóst építenünk magunkról, a számunkra szimpatikus kockákból, ami nagyjából illik a világunkba. Mert egyáltalán nem finom és nőies azt mondani, hogy azt akarom, hogy basszál meg olyan erővel, hogy másnap is magamban érezzétek, mintha ez lenne életünk utolsó lehetősége a szexre. 

Nem megy? Te nem így akarod? Menekülsz ettől? 

Nem baj. Akkor nekünk nem is kellene szexelnünk. Fájdalmas felismerés, hiszen lehet szerelem és közös tervek is vannak már. És az elég?

Ha se te, se én nem tudom mit is szeretnék… Akkor miért vagyunk meglepődve az eredményen, hogy valami nem stimmel? 

A hátamon fekszem és szétfeszíted a combjaimat a kezeddel. Fölém hajolsz és csak annyit mondasz, nézz a szemembe, végig a szemembe nézz és ne csukd össze a lábaidat. 

Tudom, hogy meg fogsz ütni, tudom, hogy rá fogsz csapni a szeméremdombomra és lélegzet visszafolytva várom a csattanást. Jön az első, majd egyből utána a második. Ahányszor összébb zárom a lábamat, türelmesen megigazítod őket és folytatod. 

Minden erőmmel koncentrálok, hogy eleget tudjak tenni a kérdésednek és büszke legyél rám. Végig simogatod a testemet, kéred, hogy lazítsak. Észre sem vettem, hogy már egy ideje minden izmomat feszítem. 

Nem számoltam, hogy mennyit kaptam, csak arra emlékszem, ahogy uraltad a testem minden egyes rezdülését és mélyen a szemedbe nézve – kisebb nagyobb szisszenésekkel – viseltem a helyzetet.

Néha befogtad a szemem, néha a számat. Sodródtam veled. 

A fájdalom és az élvezet keveréke szépen lassan építette fel bennem a “most már aztán tényleg basszál meg” érzést. 

És benned ugyan ez zajlott le. Nem kellett egyikőnket sem más módon aktusképessé tenni. Egyszerűen csak működött. Ilyen lenne a közös vágy?