Sok embert ismerünk meg az életünk során, vannak akik hátráltatnak bennünket, vannak akik segítik az utunkat, fejlesztenek bennünket, elgondolkodtatnak, inspirálnak. Vannak, akik éppen csak belépnek, majd röpke tündöklés után tovaszállnak.

Néhányan viszont kiemelt szerepet töltenek be…bizonyára nektek is van olyan személy az életetekben, akire mentorként tekintetek. Ők azok, akiket nem keresed kifejezetten, nem üldözöd görcsösen, nem ragaszkodsz hozzájuk foggal-körömmel. Nem igazán baráti vagy tisztán szeretői jellegű kapcsolatok ezek, hanem valahol ezek csodálatos elegye. A mentorok – az én szememben – finoman terelgetnek, megtartanak amikor szükséged van rá, jobbá tesznek, új utakat mutatnak.

Az én életemnek eddig három férfi volt részese ebben a szerepben.. Egyikőjükkel sem életem klasszikus párkapcsolatban, mégis mindhárom igen jelentős impulzusokat hozott az életembe, meghatározó élményeket kaptam tőlük.

A kíváncsiság, a fájdalom és a tanulság

Az első mentorom talán kilóg kicsit a sorból – mentort sem könnyű jól választani 😀 -, ő kevésbé terelgetett, inkább hagyta, hogy a saját bőrömet vigyem vásárra és keressem a kíváncsiságom és a vágyaim széles spektrumának határait. 

19 éves voltam és úgy éreztem, kinyílt előttem egy új világ, ami a BDSM világa volt. Kötözés, pálca, hajhúzás, durva szex. Nem filmekből jött a késztetés, hogy kipróbáljam, hanem egyszerűen mély és őszinte vágyat éreztem arra, hogy valakinek teljesen átadjam önmagamat. Hittem abban, hogy ha ezt a műfajt jól csináljuk, akkor csak pont annyira fáj, amennyire még jó, amennyire még kell. 

Kicsit nehéz felidézni az emlékeket, ami akkor izgalmasnak és hívogatónak tűnt, mára inkább felelőtlen és vakmerő tettnek látszik. Imádtam a csuklómon a kötél nyomát, a kezét a számon és az arcomon, amikor levegőért könyörögve szívtam a tenyerét, a fojtogatást, miközben hátulról keményen megbaszott. De utáltam láncra verve négykézláb mászkálni, utáltam amikor úgy dugta meg a számat, hogy már a könnyem és a nyálam áztatta az arcomat és a hajamat, gyűlöltem, ahogy este megnéztem a kék-zöld foltokkal megjelölt testemet. 

Fantasztikus volt leküzdeni egy félelmet, átlépni a saját határaimat, büszkén vállalni, hogy olyat tudtál adni A FÉRFINAK, amit talán más nem. Boldoggá tetted, miközben keresed a határaidat. Hát nem csodaszép mindez? Nem. Nem az. Egyáltalán nem. A kapcsolat végét a vágyaink eltérő intenzitás iránti igénye okozta. Ő erősebben, durvábban, keményebben szerette volna. Én pedig kezdtem elveszíteni önmagamat. Amikor hozzá utaztam, már nem a kellemes bizsergést éreztem, hanem inkább a riadt borzongást. Elkezdtem félni. Tudtam, hogy szeret és fontos vagyok számára, de egy idő után a félelem győzött. Minden kapcsolatot megszakítottam vele.

Mégis miért tartom őt mentornak? Mert egy új utat mutatott. Egy olyan világ kapuján léphettem be általa, ami mindig is vonzott. 19 évesen még van bennünk egy halom kíváncsiság, keressük a komfortzónánk határait. A kapcsolat bő fél évig tartott, ez idő alatt több BDSM klasszikust (De Sade márki művei, A titkárnő című film) megismertem, igyekeztem megismerni ennek a világnak a sajátosságait, irodalmát, pszichológiáját. 

Amire a legbüszkébb vagyok ebből az időszakból, hogy bele mertem vágni és volt bátorságom kiszállni belőle, amikor már a szexualitás ezen formája túl mutatott az én vágyaimon. Tudatosult bennem, hogy a BDSM jó pár megmutatkozása számomra izgató, de önmagában kevés. Valami hiányzik a teljességhez.